Nagy az öröm farkaséknál: a legjobb pásztor az expásztor! Jól figyelj, te bigott álkeresztény, aki a tikkasztó hőségben egy csatakosra izzadt vén juhász nyájához csapódva botladozol tovább a szűk ösvényen, és birkaként hallgatod az olyan krisztusi ijesztgetéseket, hogy „ahol a hulla van, oda gyűlnek a keselyűk”, továbbá hogy „számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek (…), de aki mindvégig kitart, az üdvözül”. Nézz erre a bátor hősre, akinek van mersze lépéseket tenni a széles és simára polírozott út felé: ilyen az, amikor valaki küzd, tipródik és szívósan harcol! amikor végre felszabadul az idejétmúlt iga alól! Mi, a lehető legtarkább sokszínűség élharcosai fáradhatatlanul azon leszünk, hogy mielőbb sikeresen leszámoljon fura katolikus múltjával, kisebbségi téziseivel, és maradéktalanul feloldódjék a mainstream progresszió lágyan ölelő masszájában! Drukkoljunk neki erősen, hogy legalább a maga kis életében és megnyilatkozásaiban mihamarabb eltörölje a törvényből azt a sok-sok buta i betűt!
Ellenség már bizonyosan nem kell annak, akinek ilyen új barátai vannak.
Igen, hatalmas nyomás nehezedik a papokra, és igen, mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, így az ítélkezés nem dolgunk, a megelőzés és az ima (plusz az ima plusz az ima) annál inkább, azt azonban nehéz nem észrevenni, hogyan írja felül a korszellem lassacskán egyre több (ex)lelkész fejében is a kétezer éves tanítást. Nem, nem konkrétan Hodász Andrásra gondolok, hanem egy sajnálatosan hosszú sorra: a minap például egy 2019-ben szentelt káplán számolt be arról egy városi portálon, hogy miután a tavaly őszi áthelyezésekor nem érezte jól magát, immár párkapcsolatban él és mentálhigiénés vállalkozást indított, de aggodalomra semmi ok, mert templomba továbbra is szokott menni, csak néha megőrül a béna prédikációk miatt (az izzadt vén pásztor legközelebb lesz szíves jobban kidolgozni a retorikai ívet, a nemjóját). „Próbáltam folyamatosan mérlegelni, hogy mit szeretnék, mert nem akartam elveszni” – mesél ott küzdelmeiről egy olyan ember, aki alig négy éve az oltár előtt mondott igent azon krisztusi tanítás követésére és hirdetésére, amely szerint „aki meg akarja menteni életét, elveszíti; aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti”.
A jó Isten áldja meg az elvileg minket vezetni hivatott papjainkat – hát a laikus birkáknak kellene magyarázniuk, hogy aki folyamatosan azt mérlegeli, hogy ő maga mit szeretne, az csak elveszhet?
Hát hol lenne ma a kereszténység, ha Jézus Krisztus megkeresztelkedése után másfél hónappal a pusztában, korgó gyomorral folyamatosan azt mérlegelte volna, mit is szeretne, és ebben a lelkiállapotban találta volna magát szembe a behízelgő kísértővel és az általa kínált kenyérrel? Vagy ha nagycsütörtök este, halálfélelmében az állhatatos ima helyett folyamatosan azon töprengett volna, hogyan tudna a saját igényeinek megfelelően kijönni a szituációból? Aztán ha ezek után mégis vállára vette volna a keresztet, mennyi esély lett volna a megváltásra, ha felszegezve folyamatosan azon kattogott volna, mit is szeretne, hogyan úszhatná meg a kínhalált?